A 483-as szobában,
Álmom édes otthonában.
Minden emlék magamra hagy,
Mert nincs itt semmi, mi nem te vagy.

Képzeletben te is ott jársz,
Bár tudhatnám, mire is vársz?
Csak nézem az arcodat
És hallom a hangodat

Beszélj lassan, ne túl gyorsan,
Nyisd ajkaid óvatosan
Hangod felrepít a mélyből,
Szavaid szárnyán figyellek az égből.

Ha velem maradsz egy időre,
Nekem te szent leszel örökre.
Mert nem engedlek el, itt leszek veled,
Nem hagyom, hogy bármi elragadja kezed.

Segíts nekem repülni,
A világtól menekülni
Utánad nem lesz semmi,
Ne engedj eltévedni

Mert te az vagy, ami én nem,
De tudom, el fogsz hagyni engem.
Egymás után mennek a napok,
Én pedig végleg egyedül maradok.

Halott vidék lakásom,
Ha a szállodáról álmodom.
Minden éjjel újra várom,
Hogy mássá váljon ez az álom.

Csend honol az éjszakában,
Üdvözlet a szállodában.
És ott leszek majd álmomban
Veled, a 483-as szobában.

Emlékszem a srácra,
Ki virágból született.
S ha napfény ért a tájra,
Örömmel nevetett.

Emlékszem a lányra,
Ki csillag volt az égben.
S ha harmat hullt a tájra,
Ő könnyezett éppen.

Az a srác és az a lány
Nem is találkozott tán
Emléküknek hajnalán
Biztosan léteztek?

Az a srác és az a lány
Tudott szeretni talán
Életüknek alkonyán
Csendesen vétkeztek?

Emlékszem a srácra,
Ki dallamokat írt
S ha csend borult a tájra,
Emlékezve sírt.

Emlékszem a lányra,
Ki  felhőkkel táncolt
S ha madár szállt a tájra,
Virágokat csókolt.

Az a srác és az a lány
Soha nem látta talán
Életüknek hajnalán
A zöldellő réteket?

Az a srác és az a lány
Nem is együtt írta tán
Emléküknek alkonyán
A kesergő éneket?

Emlékszem a srácra,
Ki magasba vágyott
S ha holdfény ért a tájra,
Mindig mindent látott

Emlékszem a lányra,
Ki néha földön járt
S ha szellő fújt a tájra,
Csak a srácra várt.

Az a srác és az a lány
Sosem szárnyalhatott tán
Napfényszínű dallamán
A múló éneknek?

Az a srác és az a lány
Búcsút nem intett talán
Keserédes délután
A hosszú éveknek?

Emlékszem a srácra,
Ki hegyormokon állt
S ha hó hullott a tájra,
Továbbra is várt.

Emlékszem a lányra,
Ki nagyon szeretett
S ha dér csapott a tájra,
Hiába keresett

Az a srác és az a lány
Nem is tudhatta talán
Hideg télnek friss haván
Merre is léphettek?

Az a srác és az a lány
Nem ismerhette tán
Forró nyárnak derekán
Mitől is félhettek?

Emlékszem a srácra,
Ki hangosan énekelt
S ha eső hullt a tájra,
Megint csak útra kelt

Emlékszem a lányra,
Ki némán ballagott
S ha dallam szállt a tájra,
Zokogva hallgatott.

Az a srác és az a lány
Találkozott néha tán
Álmaiknak körútján
Együtt nevettek?

Emlékszem a szóra,
Mi annyi dalban rejlik
S ha hattyú száll a tóra,
Néha fel-felsejlik

Az a srác és az a lány
Meg nem tudja már talán
Dalok bíbor palástján
Miért is élhettek?

Mert emlékszem a srácra,
Kit vágya el nem hagy
Lesi, tovább várja,
Az a srác te vagy

És emlékszem a lányra,
Ki csillagként ragyog.
Gondol még a srácra,
Az a lány én vagyok.

Az a srác és az a lány
Nem fog találkozni tán
Céljaiknak hűs taván
ringatva léteznek

Elolvadt a hó, rég elmúlt a tél,
A tavasz varázsa itt jár már közel.
Elfeledtem már, mit egykor meséltél,
Utánad, mint más után, új remény jön el

Nem értettem szavaid, de emlékszem hangodra,
Furcsa nézésed tán sosem volt komoly.
Néha félénken gondolok gyermekarcodra,
Ahogy ajkadon táncot járt  a hamiskás mosoly.

Emlékeknek halvány lánca feledésbe merül,
De ne félj, megígértem, nem hagylak majd el.
Védelek, ha akarod,  akármibe kerül,
Bár szívem többé nem adom, hiába is kell.

A múltnak élénk színei lassan megfakulnak,
Nem marad helyükön, csak egy fehér folt.
Új remények tüzei piros lángra gyúlnak,
Felégetve mindent, ami eddig volt.

Most új hangot hallok, érthető szavakat,
Más szája szélén táncol a csintalan mosoly.
Angyalarcára napfény fest vonalakat,
Olvasztó pillantása dermesztően komoly.

Dallamsorok hangjait hordja el a szél,
Új dalba kezd majd az eljövendő nyár.
Néha eszembe jut, miről is meséltél,
De szavaid formája emlék csak ma már.

Nem ismersz, és nem ismerlek,
Nem tudom, miért kereslek
Most elolvad a hó – elmúlik  a tél
Nem írsz már többé – elfelejtettél

Hallottad a hangomat – neked szólt az ének,
S én hallottam a tiédet földöntúli szépnek
Most elolvad a hó – könnyezik   a tél,
Nem hallok felőled – elfelejtettél

Utálom, hogy semmit nem teszel,
Szívemből darabokat mégis elveszel
Most elolvad a hó – viszolyog a tél
Nem érkezik levél – elfelejtettél

Akármit tettem, te észre sem vettél,
Akárhogy mondtam, te csak nevettél
Most elolvad a hó – gyötrődik a tél,
Nem tudom, merre jársz – elfelejtettél

Bűntől sebzett lelkem eléd sokszor raktam,
Cserébe kedves szót és pár mosolyt is kaptam
Most elolvad a hó – haldoklik a tél,
Egyedül maradtam – elfelejtettél

Könnycsepp csillan meg az arcodon,
Mosoly fut át vékony ajkadon,
Szívembe költözik a fájdalom,
Ennyi volt, vége, most már jól tudom

Én nem akartam, hogy így legyen,
Hisz te voltál a mindenem
Hogy itt leszel, már nem képzelem,
Várni bármit reménytelen

Erről nem volt szó, ez így volt jó
Ez az élet nem kettőnké
Lépj most át, menj el hát
Semmi sem tarthat   örökké
Egyszer majd nézz vissza
Lásd, mit elvesztettél
Sírhatnál, futhatnál
Gondold át, mit tettél

Sírsz és nevetsz, de mondd meg, hogy miért?
Hisz te mondtad, hogy ez ennyit ért
Csak állok, mint aki semmit sem ért,
Könyöröghetnék a válaszért?

Volt idő, mikor másképp volt,
Mikor minden csak rólunk szólt
A virág  gyengéden meghajolt,
Minden madár veled dalolt

Erről nem volt szó, ez így volt jó
Ez az élet nem kettőnké
Lépj most át, menj el hát
Semmi sem tarthat  örökké
Egyszer majd nézz vissza
Lásd, mit elvesztettél
Sírhatnál, futhatnál
Gondold át, mit tettél

Talán egyszer még elhiszem,
Hogy nem akarta ezt senki sem
Most elengeded a kezem
És többé nem leszel már velem

Még látnom kell - merre is mész
Még tudnom kell - hova is érsz
Még látnom kell - mit is találsz
Még tudnom kell - kire is vársz

Erről nem volt szó, ez így volt jó
Ez az élet nem kettőnké
Lépj most át, menj el hát
Semmi sem tarthat  örökké
Egyszer majd nézz vissza
Lásd, mit elvesztettél
Sírhatnál, futhatnál
Gondold át, mit tettél

Annyi mindent hitttem másoknak
Úgy érzem, mostmár elég
Nem engedtem utat az álmoknak
De csak jönnek, jönnek még

Volt tettem, amit megbántam
De látod, semmit sem ért
Volt idő, hogy csalódtam
De mondd meg, hogy miért?

Mosolyt vártam
Hogy valaki rám nevessen még
Csodát kaptam
Nekem ez bőven elég

Elmondhatatlan
Sose félj, csak bátran kérj
Higgy a mában
S utamon te kísérj

A fagyos jég, mely sokszor eltakart
Mélységes titkot rejt
Furcsa még, s kicsit megzavart
De a szív soha nem felejt

Csak tudnám, mit kellene mondani
A szó itt nem sokat ér
Eldúdolom, s próbáld  meghallani
Mit a  lelkem kérve kér

Mosolyt vártam
Hogy valaki rám nevessen még
Csodát kaptam
Nekem ez bőven elég

Elmondhatatlan
Sose félj, csak bátran kérj
Higgy a mában
S utamon te kísérj

Messze vagy, de én megvárlak
Hogy egy napon majd rád találjak
Együtt megyünk tovább és tovább
Az élet nehéz,  göröngyös útján

Mosolyt vártam
Hogy valaki rám nevessen még
Csodát kaptam
Nekem ez bőven elég

Elmondhatatlan
Sose félj, csak bátran kérj
Higgy a mában
S utamon te kísérj

Sokat kaptam tőled,  de  mit adhatok én?
Reményt, és biztos helyet a szívem  legmélyén
Kerestelek a nagyvilágban,  akármerre jártam
És  oly sok év után most végre rád találtam

Az örök fény vagy, melytől minden felragyog
Az örök tűz vagy bennem, mely mindig lobog
Csak higgy  nekem kérlek, mert én azt hiszem,
Még soha nem szeretett így engem senki sem

Mert te eljöttél, mint egy angyal
Felém repültél suhogó szárnyakkal
Az égig emeltél a két karoddal
És elbűvöltél gyönyörű szavakkal

Figyelsz rám, ha nem kérem, te akkor is teszed
Vannak hibáim, de  ezeket el nem ismered
Tökéletesnek gondolsz, de én nem vagyok az
Csak egy gyönge, beteg lélek és ez így igaz

Nem tudom, miért én lettem, aki kell neked
De ha ez kell, hát megkapod, csak nyújtsd két kezed
Értem angyali létedet is feladtad
S az égi boldogságodat hátrahagytad
 
Mert te eljöttél, mint egy angyal
Felém repültél suhogó szárnyakkal
Az égig emeltél a két karoddal
És elbűvöltél gyönyörű szavakkal

Most minden  fényes csillag nekem énekel
Egy csengő angyaldallam lágyan ringat el
Az álom békéje már tényleg oly közel
Hisz két védő karod gyengéden átölel

Ne menj el kérlek, maradj mindig itt velem
Egyedül félek, tartsd kezedben a kezem

Mert te eljöttél, mint egy angyal
Felém repültél suhogó szárnyakkal
Az égig emeltél a két karoddal
És elbűvöltél gyönyörű szavakkal

Egy csengő dallam ringat el
Az álom már tényleg közel
Minden csillag énekel
A védőangyal átölel

Ha téli hidegben mellettem ülsz,
Szíved jobb napokat vár,
És tudom, tavasszal újra elrepülsz,
Mint egy könnyű kismadár

Ébred a természet, de nekem ez nem szép,
Nyílnak a virágok, a pillangók táncot járnak,
Mindenki nevet, de én sírhatnék,
Mert a boldog emlékeim  messzire szállnak

Elűzött a tavasz, a nap melege,
Vándorlásra késztetett  a forró nyár,
De egyszer visszahoz a tél hidege,
Arcodon  táncol majd a napsugár

Te újra itt leszel, ha ismét jön a tél,
Csillámkönnyével az ég takar majd el,
És én leszek az, aki már sohase fél,
Mert melletted a lelkem békességre lel

a BILLANGÓ-sorozat egyik verse

Óh, ha egyszer megtehetném,
Azt el soha nem feledném
Rálépnék a csúszós jégre,
S onnan  néznék fel az égre.

Táncom vad és pergő lenne,
Mindenki más irigyelne
Figyelhetném azokat,
Kik fel-felküzdik magukat.

De én soha el nem esnék,
Mindenkin csak nevethetnék.
A hideg az arcomba kapkodna,
A hóesés meg-megcsapkodna.

az egyik Billel kapcsolatos álmom emlékére...

Az éj puha csendjében,
Gyertyalángok fényében
Múltképek látszanak,
S lelkemmel játszanak

Rég volt, tán nem is volt,
Éjcsillagnak tűnt a hold
Csak fény volt, nem sötétség,
Közel volt a messzeség

Néma volt a hang és a szó,
Nem volt rossz és nem is volt jó
Angyaldallam fehér szárnyán
Köztes idők régi árnyán

Múltképek látszanak,
S lelkemmel játszanak
Jégbefagyott régi vágyunk,
Egykor megálmodott álmunk

Rég volt,  tán nem is volt,
Éjcsillagnak tűnt a hold
Szerelemnek gyertyalángja,
Nevetések vidámsága

Hajnaloknak napfényében,
Titkos éjjel sötétjében
Minden percben csak azt várom,
Jöjjön el a régi álom

Sötét utcák, csendes házak, kietlen a táj,
Nem tudom még, merre visz utam,
Csak megyek előre, mint akinek semmi se fáj,
És megtalálhatom önmagam.

A csönd ijesztő, a világ néma, senki sem felel,
Hallgatom a lépteim lágy kopogását
De az éjszakában a szél felém egy hangfoszlányt lehel,
Valaki  fájdalmas, keserves zokogását

Mintha nem lenne más célom, gyorsan elindulok,
Megyek a panaszos hangot követve,
Semmit sem sejtve, szó szerint, beléd botlok,
S meglátlak téged a földön heverve.

A szemembe nézel, és lágyan megfogod a kezem,
Porba  hullik minden álom ,
A kezedet fogva érzem, itt kell lenned velem,
A célomat veled megtalálom.

 „Ne, kérlek, maradj még, nem engedhetsz el!”
A hangod akár a kínzó vasmarok,
„Nem engedheted, hogy a tűz emésszen fel!”
Tudom - örökre veled maradok